A mû középpontjában álló, 1536 és 1560 között lezajlott konfliktus fõ kérdése az volt, hogy ki gyakorolhatja az úrvacsorától való eltiltás és a gyülekezetbõl való kiközösítés jogát. A berni tanács ezt a jogot Zwingli teológiai öröksége alapján magának tartotta fenn. A berni hatalom alatt élõ Lausanne környéki, francia nyelvû lelkipásztorok viszont Kálvin tanításait követve ezt a jogot az egyházi és világi tisztségviselõkbõl közösen alkotott konzisztóriumnak, modern presbitériumaink elõképének, tulajdonították.
A vita nem csak teológiai eszközökkel folyt. Megfélemlítés, bebörtönzés és számûzés egyaránt szerepelt az elõjogát féltõ államhatalom eszköztárában. A velük szembenállók között pedig a történelemben elõször forrt ki olyan identitás, amelynek alapja a Kálvin Szentírás-magyarázatához való ragaszkodás volt. Ezt az új identitást, amely a francia nyelvû lelkészeket összekötötte és arra is késszé tette, hogy felvállalásáért hátratételt szenvedjenek, méltán nevezhetjük kálvinizmusnak, õket pedig, bár biztosan tiltakoztak volna ez ellen a megnevezés ellen, az elsõ kálvinistáknak. Ezáltal pedig ezt az új, közös identitást elõhívó konfliktust a kálvinizmus nyitányának.
