A kötet első írása Petri György szerelmi költészetét mint a szabadsághiány lenyomatát, a második Esterházy Péter szövegeinek valóságra vonatkoztatottságát tárgyalja. A következő rész a posztmodern után induló nemzedék jellemzőit igyekeznek definiálni. Bartis Attila, Egressy Zoltán, Háy János, Grecsó Krisztián, Péterfy Gergely, Térey János, Tóth Krisztina számára a nyelv iránti kétely már nem zárja ki a történetmesélés hitelét.
A modern és posztmodern szintézisét megteremtve lehetségesnek tűnik, hogy a valóságra vonatkoztatott szavak és a szövegszerűség szabályai ne kizárják, hanem feltételezzék, sőt felerősítsék egymást.
Az utolsó rész pedig a szegénységet és a nyelvi képességek hiányát összekötve a Sátántangó és az Üvegtigris között von párhuzamokat.
