A Seress Rezső világhírű dalával azonos című melankolikus családregény annyiban magyar regény, hogy Budapesten játszódik, és több generáció életét mutatja be a második világháborútól, majd az 1956-os forradalomtól a kádárizmuson át napjainkig. A regény tehát párhuzamosan követi végig az ország és a Mándy család történetét, tele magyar utalásokkal, szavakkal, mondatokkal, sőt népdalokkal, dalokkal. A rendszerváltozás egybeesik a főszereplő felnőtté válásával. Figyelemre méltó az író tájékozottsága, műveltsége, az utalások legtöbbje korhű. A megfigyelő (nem a narrátor) optikája egyszerre nyugat-európai és empatikus, már-már magyar (az író magyarul is tanult, az INALCO-n szerzett licenciátust). A francia szellem legjobbjaitól megszokott kritikai igényesség és finomság a rendkívül művelt Alice Zeniter írásmódjára is jellemző. Olyan mű ez, amely az interkulturális kommunikáció legkifinomultabb példái közé sorolható. Francia könnyedséggel ágyaz bele a regénybe a magyar közgondolkodásban túlterhelt történelmi és politikai témákat. A Mándy család a város peremén él (igaz, a Nyugati pályaudvarnál, a sínek mellett), a társadalom peremén, s életük jelentős eseményeit (barátság, szerelem, házasság, csalódás, válás) a regény elején legalábbis úgy tűnik a történelmi változások sem érintik. Az a benyomásunk támad, hogy úgy megy el mellettük a magyar történelem, ahogy a vonatok, anélkül, hogy valaha is felszállnának rá. A regény mégis olyan történetet mesél el, amelyben bebizonyosodik a történelem hatóereje, a családi titkok a posztkommunista ország történelmének titkaival elegyednek, s felsejlik az a belátás, hogy csak a felégetett sínek menti házból a balatoni telekre költözés hozhatja meg a boldogságtól távoli, asszony és férfi nélküli élet szelíd nyugalmát.
A Seress Rezső világhírű dalával azonos című melankolikus családregény annyiban magyar regény, hogy Budapesten játszódik, és több generáció életét mutatja be a második világháborútól, majd az 1956-os forradalomtól a kádárizmuson át napjainkig. A regény tehát párhuzamosan követi végig az ország és a Mándy család történetét, tele magyar utalásokkal, szavakkal, mondatokkal, sőt népdalokkal, dalokkal. A rendszerváltozás egybeesik a főszereplő felnőtté válásával. Figyelemre méltó az író tájékozottsága, műveltsége, az utalások legtöbbje korhű. A megfigyelő (nem a narrátor) optikája egyszerre nyugat-európai és empatikus, már-már magyar (az író magyarul is tanult, az INALCO-n szerzett licenciátust). A francia szellem legjobbjaitól megszokott kritikai igényesség és finomság a rendkívül művelt Alice Zeniter írásmódjára is jellemző. Olyan mű ez, amely az interkulturális kommunikáció legkifinomultabb példái közé sorolható. Francia könnyedséggel ágyaz bele a regénybe a magyar közgondolkodásban túlterhelt történelmi és politikai témákat. A Mándy család a város peremén él (igaz, a Nyugati pályaudvarnál, a sínek mellett), a társadalom peremén, s életük jelentős eseményeit (barátság, szerelem, házasság, csalódás, válás) a regény elején legalábbis úgy tűnik a történelmi változások sem érintik. Az a benyomásunk támad, hogy úgy megy el mellettük a magyar történelem, ahogy a vonatok, anélkül, hogy valaha is felszállnának rá. A regény mégis olyan történetet mesél el, amelyben bebizonyosodik a történelem hatóereje, a családi titkok a posztkommunista ország történelmének titkaival elegyednek, s felsejlik az a belátás, hogy csak a felégetett sínek menti házból a balatoni telekre költözés hozhatja meg a boldogságtól távoli, asszony és férfi nélküli élet szelíd nyugalmát.
